Keresés

Akciós termékeink

A Multiwebshop egy
Megbízható Webáruház!

 

Látogassa meg a Multiwebshop.hu webüzletet a ShopManian
Awstudio

FELDOLGOZATLAN TRAUMÁINKAT GYEREKEINK CIPELIK TOVÁBB       Nyomtató barát verzió      Küldés

2018-01-03 13:21:35


Életünk akár negyedét (!), első 16-20 évünket teljes fizikai és érzelmi kiszolgáltatottságban éljük. Még a legideálisabb családban is érik a gyermeket traumák – egy baleset, egy költözés, egy haláleset. Ám előfordul, hogy legkevésbé sem „ideálisan működő” szüleink, nevelőink, tanáraink viselkedésének vagyunk kitéve, amíg személyiségünk kialakul.


A traumák életünk természetes részei, és gyerekként is fejlődésünket szolgálják – ha van olyan felnőtt, aki segít ezeknek a feldolgozásában, aki a „mi oldalunkon” áll, aki érti, érzi, mi megy végbe bennünk, aki szeret és támogat. Azt mondják, a legszörnyűbb tragédia is valódi sérülés nélkül elviselhető lenne egy gyermek számára, ha van akár egy olyan „tanú”, aki segít neki feldolgozni, ami történt. Ám ha traumáinkkal gyerekként magunkra maradtunk, nem volt más választásunk, minthogy leváljunk a rossz érzésekről és az érzelmi, vagy rosszabb esetben fizikai túlélés érdekében mihamarabb elfelejtsük a történteket.


Mintha meg sem történtek volna.


De megtörténtek, és erre a tudatunk és a testünk is pontosan emlékezik. Sőt. Láthatjuk a nyomait, ha alaposan és értő szemmel körbe nézünk saját életünkben.


Nem világosodhatsz meg, amíg fel nem nőttél!


A személyiségünk viselkedésünk, gondolkozási, érzelmi, mentális sémáink, mintáink összessége – az, ahogyan a világban megjelenünk és ahogyan a kapcsolatainkban működünk, ahogy magunkat látjuk, érezzük. Vannak, akik szerint a lélek kiválasztva a „legjobb” helyet és környezetet abba a családba inkarnálódik, ahol a fejlődésének legmegfelelőbb hatások, tapasztalatok érik. És bár ezzel magam is egyetértek, fontos tudni, hogy a léleknek ez a tanulása a személyiségen keresztül történik, nem fölötte, alatta, mellette, vagy attól függetlenül.


Sok spirituális ember szeretné „átugrani”, kihagyni a gyerekkor feldolgozását a megvilágosodás kutatásával, vagy magasabb tudatállapotok hajszolásával. Ha csupán lelkünk tökéletes, határtalan aspektusával azonosulunk, akkor simán megúszhatjuk a jelen életünk eseményeivel, fájdalmaival való szembenézést. Ám ez a megúszás nem jelent végső megoldást, ugyanis az, amit nem ismertünk fel, nem éreztünk át, nem gyászoltunk el, temetetlen traumaként kísért kapcsolatainkban, érzéseinkben, viselkedésünkben, testünkben, gondolatainkban és álmainkban is akár.


A lélek eszköze az ismétlési kényszer


Ahogyan az iskolában is ismételve tanuljuk az ábécét, a számokat és a kézenállást, ugyanúgy ismételjük a kapcsolatainkban, viselkedésünkben, kommunikációinkban a szüleink által bevésett mintát. Bármilyen rossz is volt gyerekként, ha nem gyógyítjuk meg sérüléseinket, akkor öntudatlanul meg fogjuk ismételni a szüleink sorsát, gyerekkori élményeinket. Hiszen nekünk az lett a természetes, az vésődött be. Persze némi egyéni „beállítást” eszközölhetünk, de az alapprogram, az „operációs rendszerünk”, ami szüleink jóvoltából „fut rajtunk” nagyjából meghatározza, milyen „programokkal” vagyunk kompatibilisek. Mindegy, hogy jó, vagy rossz volt-e a minta, addig ismételjük, amíg egyszer fel nem ébredünk, elegünk nem lesz, bele nem fáradunk és valami más megoldás után nem nézünk. Ennek kritikus pontja az érzelmi felnövés.


Ha a szülők maguk sem nőttek fel érzelmileg, akkor nyilván nem tudtak nekünk sem segíteni ebben. Így nem marad más hátra, minthogy magunknak kell „felnöveszteni” magunkat. Ehhez viszont szükségünk van egy jó segítőre.


A jó segítő annak a gyereknek az oldalán áll, aki voltál


Akinek a jelen életében elakadása, problémája van, nem kihagyható, hogy segítséggel feltérképezze a saját életét, a gyerekkorát. Sokszor felesleges, időt rabló kukacoskodásnak tűnik, legyünk már túl rajta, vagy pontosabban bele sem menjünk, mi értelme – ami volt, az elmúlt. Amúgy „sem történt nagy dráma”, „élek, virulok”, „alapvetően jól vagyok”, „vannak nálam sokkal rosszabb helyzetben is emberek”. Oldjuk meg ezt a problémát és viszlát.


De ha tényleg elmúlt, ami volt, akkor miért van mégis ennyi szenvedélybeteg, függő, boldogtalan, önsorsrontó ember a világban?


Gyakori, hogy a felnőtt a szülei szempontjait figyelembe véve relativizálja, racionalizálja, azt, ami történt. „Vicces volt, amikor nagymamám nádpálcával vert.” „Megszoktam, hogy sosem öleltek meg.” „Nem törődött velem, de apámnak is nagyon nehéz sorsa volt.” Persze, pontosan így volt. Apádnak is nehéz sorsa volt, nem jókedvéből vert téged, őt is verte az anyja. Csakhogy ő sosem dolgozta fel, ami vele történt, fel sem fogta, éppen ezért adta tovább neked, mert nem tudta meggyógyítani magában.


Neked viszont van lehetőséged az önismeretre. Önismeret? Inkább úgy fogalmaznék, első lépésként, ismerd meg, emlékezz vissza, érzed át, hogy ki mit csinált veled gyerekkorodban, hogy azzá váltál, akinek ma ismered magad, akinek ma ismernek mások.


Vedd végig, mi történt veled, hogy olyanná váltál, ahogy ma működsz. („Lekevertem egy-két pofont a gyereknek, de engem is vert apám.”) Ennek a folyamatnak a végén a múlt drámáitól szabadon, tiszta lappal élhetsz tovább. Így érzelmileg is felnőttként birtokba veheted döntési és cselekvési képességedet, és így van lehetőséged egyre inkább valóban a saját életedet élni.


Mert a te gyereked, majd éppen úgy életének akár negyedét teljes fizikai és érzelmi kiszolgáltatottságban éli.....melletted, veled. Te mit adsz át neki?